Első

Eltelt az első hetünk újra itthon, számomra szinte észrevétlenül, bár azért néha elhangzik: "Menjünk haza!". Vagy végső elkeseredésemben Gabit hívom.

Lényegében viszont semmi sem változott, a napirendem is maradt a régiben.
Jó ideje felkelek valamikor hajnali 3 és 5 között, nagy valószínűséggel, mert éhes vagyok, mert sosem sírva ébredek és addig nem alszom vissza, amíg nem kapok tejcsit. (Persze, mert napközben még mindig gyakran előfordul, hogy bármivel is kínálhatnak... De nem látszik meg rajtam szerencsére.)
A nap kezdésével sem várok sokat, olyan 6 és fél 8 (ez a ritkább) közé időzítek, és indulhat a játék, a traktorozás és a vonatozás még mindig nagy kincs, de bármikor abba tudom hagyni, ha valamit, bármit segíteni kell Anyának.
Úgy is írhatnám, hogy a mosogatástól kezdve a répa darabolásán és párolásán keresztül, a palacsinta tészta összeállításáig és kutyulásáig minden az én feladatom. Legalábbis én úgy gondolom. Tisztában is vagyok a módokkal, hogyanokkal és miértekkel.
Ma délben leves evés közben: "Talán a palacsintámat kérem! Menj és süss nekem, Anya!
Elfogyott már, megettük. Csináljunk akkor! Nem tudunk. Miért? Nincs liszt?"

Szóval a délelőtti játék, rajzolás, gyurmázás, vagdosás, főzés és egyéb kreatívkodás után, és miután egyre szűkösebbé kezdenek válni a lakás keretei is, irány a szabad levegő.
Anya ezt az arcot nem szereti megvárni, bár azért előfordul. Főleg, ha 6 órára időzítem a reggeli ébredést.
Séta a boltba, gyógyszertárba, piacra vagy egyéb hasonló helyre. A múlt hét szerdán, a novemberi tavasznak köszönhetően még a játszótérre is eljutottunk! Újra találkoztam Brendivel és Márkkal, velük a közeli dombon néztünk szerte-szét és megcsodáltuk az óvoda ablakába mászó Mikulást, és mivel eleredt az eső, behívtuk őket hozzánk, az én legnagyobb örömömre. Bár a többieknek sem kellett kétszer mondani, pár pillanat alatt mozdulni nem tudtunk a szobában a játékoktól.
Ma pedig csipkebogyót szedtünk a dombon, utána pedig szomszéd Gyula bácsinak segítettem málnabokrot elhozni a garázsból, majd el is ültettük együtt.


Délután mindig alszom két órát vagy annál többet, amit Anya kihasznál. Így már nem kell sokat várni Apára, és utána jöhetnek a férfias játékok. Labda, foci (most nagy kedvenc gomb helyett érmékkel), majd autózás a garázsba.
Az este pedig nem múlhat el mesemondás, és a Mikulás hívogatásával különböző dalocskák segítségével.

Voltunk étteremben is, Mamiék meghívtak bennünket Erzsébet-nap és Anyáék házassági évfordulójának alkalmából egy közös családi ünneplésre.
Addig ültem csak a székben, amíg feltétlenül muszáj volt: kóstolgattam, kortyolgattam.
Majd párszor körbeszaladtam az éttermet, kukucskáltam, elbújtam az üvegajtó mögé, majd jártam a konyhában és megismerkedtem az egész háttérszemélyzettel, sőt, még pincérkedtem is.


Újra jártunk babauszin, előre kikötöttem, hogy "ne merüljünk légyszíves!", így merülés nélkül, önfeledten élveztem a vizet.
Vasárnap pedig miután tisztaságot varázsoltunk az ablakokra, kimostuk a függönyöket és kitakarítottuk a házat, ezzel megkezdve az adventi készülődést, délután pedig duplán meggyújtottuk az első gyertyát is a koszorún.

Elsőként Apa munkahelye, a polgármesteri hivatal előtt tartott ünnepségen, ahol még Apa is mondott verset. Én körbe-körbe szaladgálással készültem, utána Mami krjaiban végignéztem, hallgattam a műsort, végül miután mindent megnéztem közelebbről, Tóth Bettiéékkel újra fogócska következett.
Majd itthon, négyesben, ahol nem sokáig égett a láng, gyorsabban fújtam, mint ahogy gyulladt...


Ma pedig folytattuk az ünnepi készülődést: karácsonyi köntösbe öltöztettük a lakást...

Mesterségem címere...

Közben kialakult, hogy mi is szeretnék lenni nemsokára. Azért nem azt írom, hogy majd ha nagy leszek, mert úgy gondolom, hogy már nagy vagyok, sőt, ezt ki is kérem magamnak, közben pedig nyújtózva mutatom a kezemmel, hogy bizony ennyire.

A jelen állás szerint több hivatásom is lesz: festőművész, focista és traktoros.

A traktorost azt hiszem nem kell sokat magyaráznom, "nemsokára veszek traktort a csigámból (persely), és szántok és vetek búzát".

A képen épp várost építünk, majd rombolok szét a bulldózer-traktorommal, amire rettentő büszke vagyok, még ha nem is John-Deer, mert ugyanis olyat fogok vásárolni.

A focista mesterség egy meccs nézés közben fogalmazódott meg bennem, és ezt mondtam: "Gabi, nemsokára én is ott fogok focizni." (Debrecen - Fiorentina mérkőzés volt),
majd másnap ugyancsak Gabival: "Melyik csapatban fogsz focizni?" A Fiorentinában, és majd eljöhetsz nekem szurkolni, Gabi."

De nem csak elméletben működik a dolog. Imádok kint a rossz idő, a csúszós fű ellenére is focizni. Nemrég a kinti hideg ellenére nem akartam felöltözni, mert a focimezem volt rajtam, és hogy lehetne arra bármit is felhúzni. Olyan hajthatatlan maradtam, hogy Anya csak abban reménykedett, hogy a nagy játékban kellően kimelegszem.
Közben:"Anya, nééézd!", "Góóóól!","Én nyertem!", Én vagyok a győztes/első!"

A festőművész természetesen e foglalatosság közben alakult ki, minden átmenet nélkül vízfestékezés közben közöltem, hogy "festőművész leszek".
Szeretek a szabadban is festeni, lépcsőt, kaput vagy bármit, ami az utamba kerül. Kapok egy rendes ecsetet, a kis vödrömben van a festék (víz), és már megy is a munka.
A hétvégén nagy lelkesen közöltem: "Kifestem az egész házat."
Talán kékre?

Társaságban

Vasárnap délután végre sikerült újra találkoznom Zsigmonddal, a 7 hónapos Lídiával pedig most először. Ennek ellenére nem foglalkoztam sokat vele, néha megráztam neki egy-egy csörgőt, de inkább a magam örömére.
Simogatásra, netán puszira sem voltam hajlandó, mint később a kocsiban hazafelé tartva kiderült miért: "Nem tetszett, mert nem beszélt hozzám."
Anya válaszára, hogy még pici, és ilyenkor a babák még nem tudnak beszélni, azt válaszoltam: "Zsigmond sem tudott, ő sem beszélt velem."
Persze, mert Ő meg még most tanulja, és a szavaknál tart. A köztünk lévő 9 hónap az 9 marad, bár magasságra, termetre majdnem egyformák vagyunk.
Sőt! Az érdeklődési körünk is egyezik, a lakást pár percen belül mindenütt autók borították be, Lídia alig tudott köztük lavírozni, és néha a hasa alá is szorult egy-kettő, mert természetesen mászva próbált bennünket követni, megfigyelni.
Legjobban a Lego Duplo kombájn ragadott meg, nem véletlenül. Zsigmond játék-féltős korszakban van, egy ideig szépen vissza is adtam neki a kezemben lévő járgányokat, de egy idő után ráuntam, és kezdtem rá mérgesen nézni... Szó szerint.
A mocijáról viszont nem szálltam le, így neki csak az maradt, hogy engem toljon.

A fordított felállás sem tetszett, a labdák viszont eltérítettek, főleg a kicsi, olyan jól pattogott, hogy el is tűnt egy időre.
Közben Annamari segítségével megszereltünk egy repülőt, e tevékenység is a kedvenceink közé tartozik.


Mindezekkel együtt szépen és jót játszottunk és hagytuk Anyáinkat beszélgetni, jó lenne gyakrabban megismételni, de erre hamarosan még kevesebb esély marad.

De azért távozóban miután elköszöntünk, a lépcsőn lefelé még váratlanul hozzátettem: "Mééég talááálkozuuunk!"

Sorban

Van hát mesélni valónk bőven...

Hol is kezdjem? Oly sok minden történt, jó és rossz is, de szerencsére főként jó... Kezdet és a vég. A gyermekáldáson, a keresztelőn, a lakodalmon át a halálig bezárólag minden.
Azért a nyaralás sem maradhatott ki, bár nem használtunk ki minden lehetőséget...

A legfontosabb esemény és változás főként az életünkben következett be, Anya újbóli munkába állásával. Mivel 220 km-re van az otthonunktól, ez költözést is jelentett egyben. De csak nekem és Anyának, mert Apának is dolgozni kellett közben valahol...

Szóval Szegedre költöztünk, és bölcsi híján Mamiékkal telt el ez a bő fél év. Szerencsére rugalmasan alkalmazkodtunk mindannyian a helyzethez, főleg én, aki a kertes ház előnyeit élvezhettem, és az óvó kezek és tekintetek egész sorát érezhettem magamon. Olyannyira, hogy az első nap óta tudom és értem, hogy Anya "dógóba ment" és "majd nemsokára jön". És Apával is hasonló a helyzet, bár rá többet kell várni hétvégéig.

Néha én is voltam "dógóban", és mindannyiszor hatalmas élmény volt. Igazi túrákra mentem, megvolt hozzá a kellően nagy tér, és a sok-sok felfedezni való újdonság. Legutóbb a WC és az ivókút fogott meg, amiket többször ki is próbáltam. No és nem utolsó sorban remekül lehet szaladgálni a polcok között, és közben fogócskát vagy bújócskát játszani.
Egy pillanatra ránéztem a könyvre, amit Anya mutatott és annyit mondtam, hogy "szépek a kutyák", majd uzsgyíííí...
Amíg Anyát vártuk, mocizással ütöttem el az időt az épület előtt.



Megtanultam közben a kerti munka minden csínját-bínját (még saját "kiskapám" is van), hogy az állatoknak is adni kell enni-inni minden nap, hogy szabadon lehet mocizni az udvarban, és homokozni a saját homokozómban.
És még sorolhatnám! Fő, hogy mindig és mindenhol ott kellett lennem, és segítenem, vagy épp egyedül megcsinálnom azt is, ami abszolút nem az én korosztályomnak való. De ez természetes, pláne szerintem!
Sokat tanultam, rengeteget tapasztaltam és még többet próbáltam.

Közben tervben volt a "kistesó", aki nem is váratott sokat magára. Szerencsére!
Igen, biztosan tudjuk, sőt Anya a saját szemével is meggyőződhetett róla a múlt heti genetikai UH-n (bár addig is olyan pontosan érezte, mint velem), hogy öcsikém lesz. Elég csak sírást hallanom valahonnan, rögtön mondom "biztosan kistesó volt".
Véleményem szerint néha lagziban van, néha Apa hasában, néha táncol vagy autózik és biztos vagyok abban is, hogy kér a gumicukimból. Bár csak "félt" (felet) fogok adni neki az enyémből.
És már mondtam olyat is, hogy sokan vannak és sokat is szeretnék.

Igazából azt hiszem még nem tudom mi vár rám...

Szeretet díj

Nagyon szépen köszönjük Jucusnak és Vilcsinek! Nemcsak a díjat, hanem azt is, hogy pillanatokon belül újra velünk voltatok, és együtt örülhettünk!

Küldjük ezt a díjat mindannyiótoknak, akik igaz barátként újra itt vagytok és olvastok minket!Köszönjük Nektek!

Fél

Fél éve, hogy nem írtunk csak egyszerűen eltűntünk...

Fél éve, hogy készülünk erre a bejegyzésre, hogy elmondjuk, miért és merre...

Fél éve hiányzik a naplózás, és ezzel együtt a Ti társaságotok, bár olvasni olvastunk...

Fél éve költöztünk el Szegedre, és Anya visszament "dógóba" én pedig Mamiék gondjaira lettem bízva, észrevétlenül...

Fél éve, hogy Apát legtöbbször csak hétvégén látjuk...

Fél évvel lettem öregebb, tapasztaltabb, nagyfijjúsabb, huncutabb, csintalanabb, dacosabb, önállóbb, ügyesebb, beszédesebb... (A többi majd kiderül, és ígérjük nem kell újabb felet várni.)

És fél idős a testvérem Anya pocakjában...