Mert mindig van valami

... újdonág, fejlemény, változás. Nagyon érzem, hogy közeledik az első születésnap.
És ezzel együtt jár, hogy már szinte nem is látom a kisbabát, hanem egy kisfiú van előttem most épp a szőnyegen.
Alkatilag is sokat változott, ehhez talán az is jócskán hozzátesz, hogy még január elején levágtuk a haját, mert már kezdett a szemébe lógni. És már újra kezd.
Azóta minden nap rácsodálkozom: ki ez az igazi kisfijúcska itt, és hová lett ilyen gyorsan a kisbabócánk.
Megnyúlt, arányosabb és izmosabb. Ez köszönhető annak is, hogy már nem eszik olyan jóízűen és nagy kedvvel, kivéve a szopit. Annak változatlan rajongója, főleg éjszaka, de este sem hajlandó nélküle elaludni no és reggel sem. Napközben viszont ügyesen és gyorsan a kiságyában.
Ragaszkodó, bújós, simogatós.
Nem bánom a sok szopit, bár éjjel azért már jobb lenne aludni, főleg ha már éjféltől ébred akár óránként is. De pont ma éjjel, csak negyed ötkor kelt, bár utána azért igyekezett behozni a lemaradását.
8 foga van elől, és szerintem lassan megjelennek az első rágók, de a mosolya már így is teljes. Szerencsére sokszor és sokat mutogatja mind a nyolcat. A mai ébredés utáni viszontlátás öröme, de ez bármelyik nap készülhetett volna.
Egyre többet és ügyesebben utánoz: tapsol (néha örömében is, máskor a dalocskára), néha integet, berreg vagy kopog. Sokat és gyorsan pakol, közben szemlélődik, vizsgálódik szekrényfiókot nyit és már a szöszöket is begyűjti. Kedvence Botond emeletes garázsa, onnan is a benzinkút. Nem adja föl, amíg meg nem szerzi.

Kezd igazi játszótársa lenni Botondnak, aki ennek nagyon örül és nagyon szurkol érte. Szó szerint is: szombaton többször is felhangzott a "Hajrá Zsuzsi!" kiáltás, mert még mindig Zsuzsi.
Pénteken kezdett el mászni, pont egy hónappal később mint Boci, immár 10 hónaposan. Nem sietett Ő sem, de nem bánom. Így biztos és pontos a mozgása, ritkán veszíti el az egyensúlyát és ma figyeltem meg, hogy akár egy kezére támaszkodva is sokáig megtartja magát. Vagy épp nyomja fel magát ülésbe.
Ügyesen gurítják egymásnak a labdát, mindketten imádják, ha így haladnak focisták lesznek. Már látom a lelki szemeim előtt, hogy rúgják majd a pöttyöst odakint. Tegnap a majdnem igazi tavaszban együtt hintáztak a játszótéren, Boldizsár kacagott a gyönyörűségtől. Aztán persze Boci szaladt az ovis társával csúszdázni, Boldi maradt és onnan szemlélődött. Sokáig. Sztoikus nyugalommal. Néha egy kis Buddha szobor jut róla eszembe. De aztán megtöri a csöndet, és beszélget olykor sikít vagy kiabál.
Szépen kivehetők már egyes szótagok: ba-, ma- és ha valami ízlik neki a nyam-nyam. Hangosan, határozottan és örömmel.
Erőteljes felkiáltással fejezi ki az elégedetlenségét is, ha olykor Botond hevesebben közelít, vagy már elfáradt és már nem akarja, még a karját is lendíti hozzá. Egyébként mindig hatalmas a boldogság, ahogy meglátják egymást. Botond szinte kivétel nélkül nagyon okosan, igazi nagytesóként viselkedik. Még rá is szól, ha például valami olyat vesz a kezébe amit nem kellene, könyvet nézegetnek együtt, Botond elmutogatja és elmondja milyen állatokat látnak, még az autóit is gondolkodás nélkül odaadja. Ha az épp aktuális kedvencét kéri, vagy épp amivel Ő játszik, azt is megoldja: gyorsan másikat ad a kezébe. És Boldi megelégszik azzal is. Még.
Olyan jó látni és figyelni őket, ahogyan egyre inkább felnőnek egymáshoz, és összenőnek minden értelemben.